Laodicea: a langymelegség csapdája

Jel 3,14-22
„Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek
a számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire, de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen.” Jel 3,15-17

A hét Kis-Ázsiabeli gyülekezet közül ez a gyülekezet az, amelyik nem kap semmi dicséretet, csak elmarasztalást az Úr Jézustól.
Laodicea városát a Kr.e. 3. században alapította II. Antiokhosz király és a feleségéről nevezte el Laodikeiának. A város Kr.e. 133-ban lett a Római Birodalom része, gyorsan fejlődött és rendkívüli gazdagságra tett szert, mivel az Európát Ázsiával összekötő ún. selyemút mentén feküdt. A város híres volt fekete gyapjújáról, amelyből a birodalom leggazdagabb emberei számára készítettek ruhákat. De híres volt orvostudományáról és orvosi iskolájáról is. Orvosai a szembetegségek specialistái voltak. A város hatalmas gazdagsága miatt fejlett bankrendszerrel is rendelkezett és az ókori világ egyik legnagyobb pénzügyi központjává vált. Ami azonban a legérdekesebb, a mai igerészhez kacsolódóan, hogy a laodiceaiak olyan gazadagok voltak, hogy saját vízvezeték-hálózatot építettek ki, hogy a mintegy 30 km-re levő hierapoliszi gyógyhatású hévizeket ők is élvezhessék. A vízvezeték meg is épült, de akkor derült ki, hogy mire az forró víz a hosszú vezetéken megérkezett Laodiceába, addigra, langyossá vált. Fürdésre nem volt elég meleg, szomjoltásra viszont nem volt elég hideg a víz, így aki csak a szájába vette, undorral köpte ki.
”Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból” – mondja Jézus, de itt nem a laodiceai vizet jellemzi ezekkel a szavakkal, hanem a gyülekezet állapotát. Nagyon beszédes kép ez. Gondoljunk arra, amikor a nyári melegben megszomjazunk, és szomjunk oltására beülünk egy étterembe, ahol azonban csak langyos kólát, vagy langyos sört kapunk. A csalódott vendég ilyenkor undorral köpi ki a szájából a felszolgált italt.
Így érthetjük meg Jézus csalódottságát, megvetését, amikor az övéit langyosnak találja. Az az élet, ami ilyen is meg olyan is akar lenni, valójában semmilyen. Ezen akar Jézus változtatni a laodiceai gyülekezet esetében, és minden olyan gyülekezet életében, akik hasonló langymelegségben élnek. A helyzet megoldására, gyülekezetének reformálására, megújítására három dolgot mond el itt Jézus: szembesít a valósággal, felkínálja a gyógyulás lehetőségét, végül pedig egy drága ígérettel bátorít.

1.      Jézus reformációja szembesít a valósággal
Sokan vallják azt, hogy az életben az „arany középút” a legjobb életfilozófia. A szélsőségektől, túlzásoktól mentes, megfontolt és mértékletes élet sokak számára követendő példa. A laodiceai keresztyének is ezt az elvet igyekeztek megvalósítani. „A jóból is megárt a sok”- mondhatták magukban, ha egyéni hitükről volt szó. „Nem muszáj mindent halálosan komolyan venni”- vélhették, amikor a krisztusi erkölcsi parancsokat át akarták ültetni a mindennapokba. „Tartsunk mértéket a Krisztus követésben is” – talán ez lehetett a laodiceia keresztyének jelszava.
Erre mondja Jézus azt a meglepő választ, hogy inkább lennétek istentagadók, mint közömbösek. A laodiceaiak irtóztak a vagy-vagy-tól, inkább szerették az is–ist”. Jézus szerint azonban ez a fajta aranyközépút kevés az üdvösséghez. Jézus egyértelmű döntést és elköteleződést vár tőlünk. Két úrnak nem lehet szolgálni, mert az félszívűséget jelent, Jézus pedig a teljes szívünket, teljes életünket kéri.
Jézus leleplezi a kétfelé sántikáló, langymeleg keresztyénséget. Jézus szavaiból megtudjunk, hogy hogyan vélekedtek a laodiceai keresztyének magukról: „gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire”.Ennek a gyülekezetnek tehát mindene megvan, semmiben sem szenved szükséget. Első látásra irigylésre méltó állapot, és közel sem magától értetődő, hogy mi vele a baj. Csakhogy ennek a látszólagos megelégedettségnek nem a hála, hanem a büszkeség van a középpontjában. Az „én” áll középpontban és mindaz, amit az „én” megszerzett. Így is fogalmazhatnánk: megcsináltam, megszereztem, elértem – kire vagy mire lenne még szükségem?
A valóság az, hogy mindaz, amiről itt Jézus beszél, megdöbbentően pontos jellemzése a mai társadalmunknak: a mindennapi életgyakorlatban az autonóm, szabad, független ember áll, az egyén, az individuum az, ami egyedül és önmagában fontos: én döntöm el, hogy én mit tartok helyesnek, és csak az én dolgom, hogy miben hiszek és hogyan élek. Nem kötelezzük el magunkat semmi mellett, mert a szabadságot keressük, csak közben egyre több kötelék vesz körül minket.
Az a „meggazdagodtam, nincs szükségem semmire” lelkület persze törvényszerűen langyossá tesz. Miért tudna még az ilyen ember lelkesedni? Miben tudna teljes szívvel és bizalommal hinni? Miért hozna szívesen áldozatot? Miért lobbanna lángra? Egyre inkább ilyenek vagyunk. Minden lelkesedővel, minden hittel, minden elköteleződéssel, minden áldozattal, minden hősies tettel kapcsolatban közömbösek, gyanakvóak, cinikusak, kiábrándultak és kiégettek vagyunk. Nincsenek értékek, amelyekért lelkesedni lehetne, és nincsenek bűnök, amelyeket gyűlölni lehetne. De a langyos élet elviselhetetlen, ezért jönnek aztán az extrém sportok, extrém életformák, extrém nyaralások, extrém külső a divatban.
Ez a lelkület hatalmasodott el a laodiceia gyülekezeten. E sorokat olvasva, érezzük, hogy mennyire modern a Biblia üzenete. A bőségben élő társadalom keresztyénjei ide jutottak: szavakkal tisztelik az Urat. Minden a helyén van, csak éppen Jézustól függetlenítettük magunkat, nem mondjuk, hogy nincs Jézusra szükségünk (ez nem lenne illő), de valójában kihagyjuk Őt az életünkből. Jézus számunkra már nem élet-halálkérdés.
Ilyenek vagyunk, langyosak, nem lobogunk, nem lángolunk. Nincs szükségünk semmire, meggazdagodtunk. Gondolkozzunk el ezen, hogy vajon nem ez a langyosság jellemzi-e a mi egyéni kegyességünket, keresztyén életünket is?
„… de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen.”
Már az elején megállapítottuk, hogy Laodicea városa híres volt szemgyógyító kenőcséről, fekete gyapjúszövetéről, fejlett pénzügyi rendszeréről. S így értjük meg, hogy miért éppen ezeket a szavakat mondja nekik Jézus. Másokat kellene vezetniük, de ők mégis vakok, másokat kellene gazdagítaniuk, de ők mégis szegények a jócselekedetben, dicsekednek, pedig szégyenkezniük kellene.

2.      Jézus reformációja felkínálja a gyógyulás lehetőségét.
„Tanácsolom neked, hogy végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássák szégyenletes mezítelenséged, és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemedet, és láss.” (Jel 3,17-18).   Ha dicséretet nem is kapnak a laodiceaiak, az Úr Jézustól, de tanácsot és segítséget igen. Érdekes az, ahogyan Jézus a gyógyulás lehetőségét felkínálja ennek a gyülekezetnek. A laodiceiaiak nyelvén szólva, az ő három büszkeségükhöz, három specialitásukhoz kapcsolódva mondja el Jézus az ő ajánlatát. Aki gazdagnak gondolta magát, és lelepleződött szegénysége, az vegyen Jézustól tűzben izzított aranyat. Aki gyönyörű és előkelő ruhákba öltözött, de Isten előtt mégis szégyenletes mezítelensége, vegyen Jézustól fehér ruhát. Aki a világhírű szemgyógyító írt a birtokában tudja, s mégis vak, Jézustól vegye az írt szeme gyógyítására. Krisztus ezeket a drága portékákat kínálja a laodiceaiaknak, de nem pénzért, hanem ingyen adja, ajándékba, mert amit Jézus ad azt nem lehet megvásárolni, csak elfogadni. Mert ha Krisztustól akarunk venni, ahhoz először is el kell ismerni, hogy szükségben vagyunk, hogy mezítelenek vagyunk, hogy vakok vagyunk. És a megajándékozott ember szíve felforrósodik, mert elönti a hála és a szeretet.
Jézus felkínálja a gyógyulás lehetőségét nem csak a laodiceaiaknak, de nekünk is, és ehhez három ajándékot ad. Először is a „tűzben izzított arany” ajándékát, ami nem más, mint a tőle kapott, általa megedzett szeretet. Hiszen ez a legnagyobb kincs, ez az, ami mindvégig megmarad. És éppen ez az, ami hiányzott a laodiceaiakból, meg a mai langymeleg keresztyénségből is. A második a „fehér ruha” ajándéka, a megigazulás, amit Jézus a kereszten nekünk megszerzett. Ebbe kell nekünk minden önelégültségtől mentesen felöltözni. S végül a harmadik ajándék a „szemgyógyító kenőcs”, ami pedig nem más, mint az Ige, és a Szentlélek.

3.      Jézus reformációja drága ígérettel bátorít.
„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem” (Jel 3,20).  Krisztus reformációra hívó szava nemcsak leleplez, de a gyógyulás és a megújulás lehetőségét is elénk tárja, s végül mindezek megvalósításához drága ígéretekkel bíztat és erősít. A keleti ember számára a vacsora nem csak a főétkezés volt, de ennél jóval több is, a személyes együttlét, a baráti beszélgetés alkalma is. Amikor Krisztus azt ígéri, hogy vacsorázni megy ahhoz, aki előtte megnyitja az ajtót, akkor Ő a vele való személyes kapcsolatról, a legszorosabb életközösség felvállalásáról beszél. Ő nem csak drága ajándékait kínálja az övéinek, de ennél jóval többet is. Aki a maga szegénységét, mezítelenségét és vakságát felismerve hozzá fordul, előtte nyit ajtót, az magával Krisztussal kerül közösségbe. Ami nem megy nekünk magunktól, szeretni Istent teljes szívünkből, neki élni lángoló hittel, az Krisztus által lesz lehetségessé. Ami a magunk erejéből való próbálkozás volt, az csak önelégültséghez és langymelegséghez vezetett. Ahol eddig a teljesen önelégült énünk trónolt, oda az élő Isten kopogtat be, aki eddig kiszorult az életünkből, mert langymelegségünk nem hagyott számára helyet.
„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek…” Az Úr zörget a laodiceai keresztyének ajtaján. Kívülről kell zörgetnie, mert a langymeleg közöny kizárta. Az önelégültek életében nincs helye. De Ő nem lett hűtlen a hűtlenekhez. Szava sürgetően hangzik, de ő mégsem töri ránk az ajtót. Ő kopogtat, Ő szólít, és Ő kész belépni hozzánk, Ő kész közösséget vállalni velünk, ha mi ajtót nyitunk előtte.
Ha felismertük langyosságunkat, ha felismertük azt, hogy már régóta csak szavainkkal tiszteltük Őt, de igazából nem volt szükségünk rá, ezért kizártuk Őt az életünkből, most behívhatjuk Őt, aki ma még itt van, aki ma még a mi szívük ajtaján is zörget.  Ámen.

 

Laodicea

 

Annak ellenére, hogy az Újszövetség nem túl gyakran említi Laodiceát (Jel 1,11; 3,14–22; Kol 2,1; 4,13.15.16), ez a város jelentős szerepet játszott az ősi mediterrán világban. A város gazdasági, vallásos, politikai és társadalmi élete olyan hatással volt a római világra, amely évszázadokon át megmaradt. De nagyban befolyásolta a korai keresztyének fejlődését is, ahogy azt a Palesztinán kívüli keresztyén missziói tevékenység példája mutatja (Kol 2,1). Sőt mi több, ahogyan a Jelenések könyve jellemzi (Jel 3,14–22) abból tisztán látjuk, hogy Laodicea szimbolizálja, milyen könnyen lopakodik be a gyülekezetbe a sikeres meggazdagodás életfilozófiája és a materialista életszemlélet.

Több szempontból is meg lehet közelíteni Laodiceát, de van egy kiemelkedő dolog, amely minden területre kiterjed, és ez a jólét. Laodicea mint Kis-Ázsia virágzó városa, sikerének titkát részben földrajzi elhelyezkedésének köszönhette. Az ősi városok biztonsága és jóléte leginkább földrajzi fekvésüktől függött, és ebben Laodicea sem volt kivétel. Laodicea a Lycus-folyó völgyében feküdt, és ebből adódott a latin el-nevezés: ad Lycum, vagyis Laodicea. Ezzel különböztették meg Laodiceastól, ami a Római Birodalmat jelölte. A Likosz-völgy legnagyobb szélessége több mint hat mérföld, és ötszáztól nyolcszáz láb magasan fekszik a tengerszint fölött.1 A Likosz-folyó a Meander-folyónak volt a fő mellékfolyója, amely végül az Égei-tengerbe ömlik. A folyó biztosította a kereskedelmi útvonalat a Kis-Ázsia belsejében termelt javak szállítására. Laodiceából az árut a folyókon el lehetett juttatni egészen a Földközi-tengerig, innen pedig könnyűszerrel továbbították mindenfelé a Római Birodalomban.

Két testvérváros volt még közel Laodiceához a Likosz-völgyben: tíz mérföldnyire délkeletre Kolossé, és tíz mérföldnyire északkeletre pedig Hierapolis. Pál egyik munkatársa, Epafrász járt itt és szolgált ezekben a korai keresztyén gyülekezetekben (Kol 4,12–13).

Pál a Kolossébeliekhez írt levélben dicsérte Epafrászt, és azt kérte, hogy ezt a levelet Laodiceában is olvassák fel (Kol 4,16).

Epafrásznak is, mint minden – főként gazdasági okokból – utazónak, kényelmesebb volt igénybe venni a főútvonalat, amely Laodiceán át vezetett. Laodicea volt az első fontos állomás, ahol az utazók megállhattak. Keletről Efézusból vezetett egy út fel a Meander-völgybe, amely két város, Magnesia és Tralles mellett haladva érte el Laodiceát. A másik út délkelet irányba haladva érintette a Jelenések könyvéből jól ismert városokat: Szmírnát, Szardiszt, Filadelfiát és végül Laodiceát.2 Ami a vízi utat illeti, ez tette Laodiceát a tartomány legvirágzóbb városává.

Laodicea városának története történelmi mértékkel aránylag rövid. Kr. e. 261–253 között alapították, II. Antiokhosz szeleukida uralkodó ideje alatt. Az idős Plinius római történész (Kr. u. 24–79) úgy jegyezte fel, hogy „a várost Antiokhosz alapította egy előző város, Diospolis (Rhoas) helyén, de erről nagyon keveset tudunk. Antiokhosz a várost feleségéről, Laodícéről nevezte el, mert ez a név népszerű volt a magas rangú nőknél. A név valószínűleg Homérosz Iliászából ered, amiben Priam és Hecuba egyik lányát nevezték Laodicének, aki a leírás szerint Priam legszebb lánya volt.”3

Laodicea Kr. e. 133-ban a Római Birodalom befolyása és ellenőrzése alá került, és a város fejlődni kezdett. A fejlődés középpontjában részben a gyapjúkereskedelem állt. Strabo, a geográfus (Kr. e. 63-tól Kr. u. 21) úgy vélekedik, hogy Laodicea sok adót szedett be a város környékén termelt gyapjúból. Ez egy különleges gyapjú volt. Laodicea városa az egész mediterrán világban híres volt puha, hollófekete gyapjáról. A juhtenyésztés, gyapjúbegyűjtés, annak tisztítása, szövése, öltönyök készítése szerteágazó speciális munkát jelentett Laodiceában. Volt egyfajta köntös, ami Laodiceában készült, fekete gyapjúból szőtt tunika, más néven trimita. Népszerűsége Laodiceához kapcsolódott, és tőlük kapta a trimitaria nevet.4 A Jelenések könyvének írója előtt ismert volt ez a nagyra becsült fekete gyapjúból készült ruhadarab. Ezért használta fel szójátékként, mikor a laodiceai gyülekezetet arra buzdítja, hogy vegyen „fehér ruhát, hogy öltözete legyen, és ne kelljen szégyenkeznie mezítelensége miatt” (Jel 3,18). A fehér a tisztaságot jelképezte.

Laodicea virágzását növelte az is, hogy itt volt a pénzügyi központ. Egyik utazó, név szerint Cicero (Kr. e. 106–43) levelében arról tett említést, hogy szándékában áll a hitellevelét Laodiceában készpénzre váltani. Laodicea pénzügyi virágzását illusztrálja az a képesség is, amivel Kr. e. 60-ban a környékbeli földrengés okozta károkra reagált.

Tacitus római történetíró (Kr. u. 56–115) feljegyzésében elismerését fejezi ki, mivel a város olyan gazdag volt, hogy a földrengés után Néró császár segítsége nélkül épült újjá. Itt újból meg kell jegyezni, hogy a Jelenések könyvének írója ismerte a Laodiceában élők történelmi hátterét, gazdasági függetlenségét, amit példaként használ, mikor azt írja: „Mert azt mondod magadról: gazdag vagyok, meggazdagodtam és semmire nincs szükségem” (Jel 3,17).

Végül Laodicea virágzását híres gyógyászati központja is illusztrálja. Strabo szerint Laodicea és Carura város között volt Men Carusnak egy temploma (ezt az istenséget később Asclepiusszal, a gyógyítóval hozták kapcsolatba). Itt folyt sokáig a hagyományos gyógyítás. Az egész környékről idezarándokoltak a templomba (gyógyító központba) gyógyulást keresve mindazok, akik különböző betegségekből akartak szabadulni, melyek az antik világban az embereket sújtották.

Volt egy általános szembetegség, aminek a gyógyítása Laodiceához kapcsolódik. Különleges gyógykúrát használtak erre, aminek a neve „Frigiai púderezés”. Ez a beteg szemére hintve segítette a gyenge, beteg szem gyógyulását.5 Valószínűleg erre gondolt a Jelenések könyvének írója, mikor azt ajánlja a laodiceai gyülekezetnek: „Kend be szemed gyógyító írral, hogy láss!” (Jel 3,18)

A Laodiceában felhalmozódott gazdagságot különböző népek élvezhették. Voltak közöttük rómaiak, szíriaiak és zsidók. Josephus Flavius zsidó történész (Kr. u. 38–110) írásából arra lehet következtetni, hogy elég nagy számú zsidó élt Laodicea környékén. Az író megjegyzi, hogy Ázsia kormányzója, Gaius Rabirius rendeletet adott ki, hogy Laodicea elöljárói korlátozás nélkül engedélyezzék a zsidóknak a szombat megtartását és vallásuk gyakorlását, mivel ők barátok és szövetségestársak. Feltehetően számos itt élő zsidó igényelte az adófelmentést, amit évenként kiróttak rájuk és a jeruzsálemi templomra. Mikor a zsidók Kr. u. 62-ben felettébb tiltakoztak az adófizetés ellen, Ázsia kormányzója, Falccus 20 font aranyat foglalt le a zsidóktól, mely 15 000 drachmának felelt meg. Ebből ki lehet számítani, hogy kb. 7500 felnőtt zsidó férfi élhetett Laodiceában és környékén.6

Keveset tudunk a Laodiceában élő keresztyén közösség számáról és összetételéről. Pál Kolosséba küldött levele arra utal, hogy egy asszony házánál, név szerint Nimfásnál gyűltek össze (Kol 4,15). Pál levelében megemlíti, hogy a laodiceai gyülekezetnek is írt levelet a Kolosséba címzett levéllel, amit körlevélként Kolosséban is fel kellett olvasni. Ez a levél elveszett. Azonban a 2. század végéről fennmaradt egy latin nyelvű irat, ami ezt a címet viseli: „Levél a laodiceabeli gyülekezetnek”. Nagyon rövid, és mondatok idézeteiből van összerakva, melyeket Pál hiteles leveleiből idéz.7

Noha a Jelenések könyve Laodiceát úgy mutatja be, mint Kis-Ázsia gyülekezetei között a leggyengébbet, és egyetlen pozitívumot sem említ, mégis fontos szerepet töltött be a korai gyülekezetek történelmében. Eusebios egyháztörténész szerint (Kr. u. 260–340) Sagaris püspök, az ünnepelt mártír Laodiceából származott. Azt is megemlíti, hogy Kr. u. 164–166 körül húsvéttal kapcsolatban vita támadt a gyülekezetben. A Likosz völgyében levő gyülekezetek húsvéttal kapcsolatos gyakorlata eltérő volt, és azon vitáztak, hogy a húsvéti étkezést, a „Megváltó lakomáját” mikor kell elkezdeni és befejezni.

Mivel a frígiai régióban Laodicea volt a püspöki székhely, nem meglepő, hogy a 4. sz. közepén ott tartották meg a kerületi zsinati ülést valamikor Kr. u. 367 körül. Ezen a zsinaton szigorú szabályokat hoztak a tévelygők ellen, akik a gyülekezethez akartak csatlakozni.

Ugyancsak ezen a tanácsülésen ismertették és hagyták jóvá a már leírt kanonikus könyvek listáját, amit a gyülekezetek hitelesnek fogadtak el. Érdekes módon az Újszövetség mind a 26 könyve együtt volt, kivéve a Jelenések könyvét. Valószínű, hogy az a folyamatos szerep, amit a korai gyülekezetek időszakában Laodicea betöltött, gátolta őket a helyes önérté-kelésben, és szívükre vették a Jelenések könyvének figyelmeztetését (Jel 3,14–22). A laodiceaiaknak volt fülük, és meg is hallották a feddő szót.

Laodicea virágzása és a keresztyén mozgalomban betöltött szerepe Kr. u. 494-ben pusztító földrengéssel véget ért.8 A város ugyan folyamatosan létezett, míg a görögök a 14. században elfoglalták, de soha nem nyerte vissza azt az elsőbbséget, melyet virágzó korában élvezett. Ma már Laodicea romjai (jelenlegi nevén Eski Hissar) megtekinthetők. A hozzá legközelebb levő török város Denizli, mely kb. 5 mérföldre van délre.

Már végeztek néhány ásatást Laodiceában. Ami eddig felszínre került, az a vízvezetékrendszer. Mivel Laodiceában nem volt megfelelő víz, ezért a közeli forrásból (Baspinarból), mai nevén Denizliből kellett a vizet bevezetni. A víz csatornarendszeren át jutott be a városba, innen pedig csőhálózaton keresztül a különböző városrészekbe. A csöveket stratégiailag úgy helyezték el, hogy bizonyos helyeken lezárható nyílást hagytak rajta arra az esetre, ha netán a mészkő vagy törmelék lerakódása akadályozta volna a víz folyását, és hogy a nyílászár eltávolításával a hiba könnyen felfedezhető legyen.9

Az egyéb feltárt romok között a víztorony a legértékesebb lelet, melyben a vizet tárolták, és ahonnan a város különböző pontjára elvezették.

A közelmúltban felszínre került egy nimfa, egy nyilvános szökőkút. A nimfán levő szimbólumokból kitűnt, hogy valamikor, talán a földrengés után az ott álló épületből egy szobát alakítottak ki, amit keresztyén célokra használtak.10 Más ásatások alkalmával két színház került felszínre. Az egyik kimondottan drámai előadásokra készült, a másik amfiteátrum, azaz stadion volt. Ezt főként gladiátorjátékokra használták, mivel elég hosszú (több mint 400 jard), és Vespasianus császár tiszteletére szentelték Kr. u. 79-ben.

Laodicea városa aranykorában csodálatosan virágzott. Az ott élő korai keresztyén gyülekezetet is szorongatta a gazdagság kísértése: langymelegség, vakság, nemtörődömség a körülötte levő bajokkal szemben. Krisztus fenyítése, megtérésre intő szava, a győzelemre való felhívás a huszadik, huszonegyedik század hívőire is érvényes.